Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2016.07.27

A nyomor és a szegénység között nagyon nagy a különbség

roma-kislanyok---klivia.jpgA kormány az ország legszegényebb településeinek felzárkóztatásában a Máltai Szeretetszolgálat segítségét kéri. Vecsei Miklóssal, a szervezet alelnökével beszélgettünk.

– A kormány döntött arról, hogy az ország két legszegényebb települését, Tiszaburát és Tiszabőt átadják úgymond működtetésre a Máltai Szeretetszolgálatnak. Ez azt jelenti, hogy az állam beismeri: képtelen kezelni ezt a problémát. – Egy jól működő állam sem mindenható.

Vannak helyzetek, amikor a civil rugalmasság, kreativitás, gyorsaság hatékonyabban tud működni. Szerintem az az egészséges, ha egy kormányzat elkezdi használni ezeket az erőket. Az lenne jó, hogy ha ez egy idő után természetessé válna.

– Sokan és sokféleképpen próbálták már megoldani az úgynevezett „cigány-ügyet": a lecsúszást, kirekesztést, szegregációt. Miért nincs ezen a téren érzékelhető előrelépés?

– Amikor a cigányságról beszélünk, rendszerint minden mindennel összekeveredik. Vannak, akik magabiztosan megmondják, mit hogyan kellene csinálni, és vannak, akik dolgoznak a felemelkedésükön. Ilyen például az iskolai szegregáció. Aki ezt közelről nézi, és jelen van az érintettek között, annak számára elég világos a képlet: amíg van szabad iskolaválasztás, addig lesz szegregáció is. Egy bírósági ítélettel persze el lehet érni, hogy az alsó középosztály kénytelen legyen a gyerekeit együtt járatni olyanokkal is, akikkel nem akarja., mert nem lesz lehetősége autóval átvinni egy másikba. De gondoljunk csak bele, hol húzódik a határ, ha a tehetősebb cigány szülők is elviszik a gyerekeiket.

Éppen itt érhető tetten, hogy nem etnikai kérdésről beszélünk, hiszen a, fizetőképes roma szülők gyerekeit a másik iskolába felveszik. Ha a származás lenne döntő, ez nem működhetne. De működik, például a tiszabői és a tiszaburai iskolák esetében is ismerünk számos esetet. Tehát a szegregáció nem feltétlenül úgy működik, ahogy sokan gondolkodnak róla, ennek megfelelően a megoldásnak is árnyaltabbnak kell lennie. Nem a törvényekkel, hanem az igazságossággal kellene érvelni ezekben az ügyekben.

– Vagyis?

– El kéne fogadni, hogy a legszegényebb közösségekbe kellenek a legjobb iskolák, és a legjobb tanárok.

A gyerekek egyébként nem rasszisták. És nem azért nem szeretnék a másik gyerek mellé ülni, mert más a színe, hanem mert nincs jó szaga, nincs tízóraija, agresszív vagy rossz tanuló. Ide kellenek a legelkötelezettebb pedagógusok. Akik nem csak azt látják, hogy a hátsó sorba szorult gyerek már megint mit csinál, hanem azt is tudják, hogy ő a nyomorúságon kívül nem örökölt semmit. Ha valaki megérti ezt, utat talál ezekhez a gyerekekhez, és képes lesz őket tanítani. Én korábban hajléktalanüggyel foglalkoztam tíz-tizenöt évig. Amikor az ember ott van az aluljáróban egy földön fekvő, rettenetesen nehezen kommunikáló, bepisilt, szétesett ember mellett, abba már nagyon nehéz belelátni az egykor volt pici gyereket.

Pedig ha belelátnánk, akkor észrevennénk, hogy már akkoriban eldőlt az élete, hiszen őt senki nem hívta királyfinak, nem hordta a karján, nem puszilgatta. Vajon ő tehet erről? Az általunk ismert, segített családok 95 százalékában azt látom, hogy az édesanyák meg az édesapák nagyon szeretnének jó szülők lenni, csak nem tudják, hogyan kell azzá lenni. Elfogytak a minták.

A rendszerváltás óta eltelt harminc év. A budapesti középosztály számára ez egy generáció. De van egy hatalmas településtömeg, ahol ez alatt az idő alatt két generáció született meg, mert igen, a cigány lányok már szülnek 15-16 évesen, s lehet valaki harminc évesen nagypapa. Itt már a nagyszülő se dolgozott. Az ezredfordulón még voltak emlékképek mondjuk az ózdi kohászatban dolgozó cigányokról. A problémát távolról nézők ma az ő utódaikat látják a kocsmában ülni, és azt is gondolhatják, hogy nem akarnak dolgozni.

– Ezt a „képet" nagyon nehéz szerethetővé tenni a többségi társadalom számára, márpedig az empátiához erre is szükség lenne.

– A nyomor és a szegénység között nagyon nagy a különbség. Az utóbbi, az úgynevezett „tisztes szegénység" a bölcsességről, az előrelátásról is szól. A szegénységben, ha kölcsönkérek három tojást, nem hatot kell visszaadni. A nyomornál igen. Ott megjelenik az uzsora, mert aki éhes, annak csak a „ma" jár a fejében: ma kell ennem, bármi áron. A nyomorúság ott kezdődik, ahol megszűnik minden más cél, és csak egyetlen parancs marad: túlélni a mai napot.

Nincs jövő idő. Erre szokták mondani, hogy a cigány nyelvben nincs jövő idő. Nem a nyelvben, a létben nincs.

A többségi társadalom tagjai joggal értetlenkednek, ha azt hallják, hogy egy cigány ember eltüzeli a konyhakredencet. Ez mindaddig fel nem fogható, amíg valakinek nem kell túlélnie egy éjszakát mínusz húsz fokos hidegben a gyerekeivel. Mert akkor eljön az a pillanat, amikor elég minden éghető, ha más nincs, a ruha, a parketta és a konyhaszekrény is. A nyomorúság hieroglifái olyan bonyolultak, hogy ezekről csak nagyon higgadtan lenne szabad beszélni.

Én „jóléti erkélynek" hívom azt a világot, ahol mi, középosztálybeliek élünk: ki tudjuk fejezni a gondolatainkat, érvényesítjük az érdekeinket, van jövőképünk. A közgondolkodást az határozza meg, ami a jóléti erkélyről látszik. Az egyik legnehezebb kérdés, hogyan tudjuk felvinni a jóléti erkélyre a nyomorúsággal összefüggő témákat, úgy, hogy közben nem megbotránkoztatunk, nem előítéletet keltünk, hanem a lényeges kérdésekről beszélünk.

Mi, akik közel merészkedünk ahhoz a világhoz, amelyben a mindennapok része az uzsora, a drog, a prostitúció, több részletet látunk, de ettől nem leszünk másoknál jobb embernek. Bennünk is vannak előítéletek, csak a legelesettebbek között töltött idő alatt más összefüggéseket is megláttunk, és ezeket jó lenne megmutatni a többieknek.

Bennünk is vannak indulatok, időnként nekünk is ökölbe szorul a kezünk, s ugyanúgy elfáradunk, szétcsúszunk időnként. Adott esetben őszintén beszélünk is ezekről az érzésektől, mások viszont egyfajta politikai korrektség jegyében szőnyeg alá seprik ezt. A menekültügynél is mindig elmondtuk: mi ugyanolyan nehéz ügynek látjuk, nem tudjuk a megoldását, talán a kitárt kar se jó, s egyelőre mi sem tudunk jobb megoldást a kerítésnél. De ha valaki a határon vagy a Keleti pályaudvaron járva hozzánk hasonlóan letérdelt, vagy odakuporodott a földön ülő menekültek közé, az utána már nem mondott, vagy gondolt volna butaságokat.

– Ha az elszegényedő falvakról, az iskolai szegregációkról vagy a cigánytelepekről beszélünk, nemigen látunk hosszú távú, jó megoldásokat.

– Tele van az ország olyan emberekkel, akik pontosan tudják, hogy kinek mit kellene csinálnia. Abból viszont kevés van, aki odamegy és megcsinálja. Ráadásul a magyar szociálpolitika az elmúlt 25 évben érdemi visszajelzés nélkül működött, nem voltak rendszeres mérések, mindenki által elfogadott, közmegegyezésen alapuló tények. A társadalmi változások hatásai évtizedes távlatokban mutatkoznak, a célok és az eszközök azonban ciklusonként változtak.

Ezek után most azt kell végiggondolni: van-e más út, mint hogy jogszabályban írjuk elő az integrációt, amiről egyébként minden normális ember azt gondolja, hogy helyes. Csakhogy a gyakorlatban nem működik. De meg meri-e szüntetni bármely politikai erő például a szabad iskolaválasztás lehetőségét? Én úgy látom, hogy mindaddig, amíg a politikai korrektségre ügyelve nem beszélünk az igazi kérdésekről, nem lesznek megfelelő válaszaink sem.

– Tarnabodon, ahol átvették az iskolát, sikerült megfordítani a folyamatot: kezdenek visszaszivárogni a korábban innen elvitt diákok. Ezt milyen módszerekkel érik el?

– Más értékrenddel, más tanítási módszerekkel és más szemlélettel. Olyan pedagógussal, aki ha rájön, hiába magyarázza a táblánál a gyereknek, hogy három meg három az hat, mert a számokból nem érti, akkor más eszközökhöz folyamodik. Vekerdi tanár urat idézve, ha a gyerek focizás közben hatszor talál a kapuba és én azt mondom, hogy öt gólt rúgott, kiabálva fog tiltakozni, hogy nem, mert ő hatot lőtt. Vagyis mindent megtesz azért, hogy a gyerek megértsen valamit, s nem a tanmenet meg a tanterv határozza őt meg.

Látjuk, mi történik, amikor a társadalom által már teljesen leírt iskolába bemegy néhány más szemléletű, nem kiégett szakember, s arról kezd el beszélgetni az ottani pedagógusokkal: volna más módszer, és rendelkezésre állnak az eszközök is. Hiszen be lehet vonni a falu szélén folyó patakot földrajz és biológia órákba, lehet csatahajózni történelemből, s nem kapok érte fegyelmit. Látni kell, ahogyan a megfáradt szemek ilyenkor újra felélednek, hogy talán tényleg van másik út, ami sikereket hoz és nem kudarcokat.

– Akkor Tarnabod, ahol már tizenkét éve van jelen a szeretetszolgálat, egyértelműen sikertörténet?

– Ha abból indulunk ki, hogy a többségi társadalom mit ért siker alatt, akkor a sikeres történeteink nagyon ritkák. A siker mértékegysége itt más.

Tizenkét éve ott voltam a tarnabodi iskola évzáróján, és elmentem nemrégiben is. Óriási volt a különbség. Mostanra kialakult egy közösség. A gyerekek műsort adtak, és képesek voltak fegyelmezetten végig állni egy másfél órás ünnepséget. A legfontosabb változás azonban az, hogy ma már mindenki továbbtanul.

Egy éve indítottuk be a Szimfónia programot, most a diákok már együtt zenélnek a tanáraikkal. A kötöttségek nélküli zenetanulás igazi közösségi élményeken alapul, azt adja a gyerekeknek, amire a legnagyobb szükségük van: örömöt és sikert, önbizalmat, hogy meg tudja csinálni. Erre épül a módszer pedagógiája is, a szolfézs, a zeneelmélet és a többi kötelező elem ráér, lényeg, hogy meglegyen a közös ritmus, és minden szereplő érezze a sikert. A zenei programunk, csakúgy, mint a sport, sajátosan értelmezett tehetséggondozás.

Nem a kiugró tehetségeket keressük, hanem a minden gyermekben benne rejlő tehetséget, hogy felszínre hozzuk és kibontakoztassuk a rejtett képességeit. Lehet, hogy soha nem fog szépen hegedülni, de a közösségben kiderülhet, hogy jó matekos, vagy ügyesen fest. Nem olyan nagyon bonyolult ez. Tudom, hogy kellenek a tantervek és a tanmenetek, de még inkább szükség van arra, hogy az ilyen iskolában tanító tanárok eszközt és bizalmat kapjanak.

– Ez az elv épp szembemegy a mostani, központosító akarattal...

– A KLIK szerepét sokan egyértelműen negatívnak gondolják, véleményem szerint a nagyvárosi iskolák esetében legtöbbször hiba az államosítás. Sok nyomorban élő faluban azonban más a helyzet, ha egy forráshiányos önkormányzat a fenntartó, élén mondjuk egy nyolc osztályt végzett polgármesterrel, aki nem biztos, hogy átlátja döntései következményeit. Itt vitán felül jó döntés volt az összevonás, de a pénz hiánya miatt nem vihették végig az elképzelést. Ez egy kicsit olyan, mint egy új autó benzin nélkül. És amikor nem indul, nem biztos, hogy a járműcsere jelenti a megoldást.

– Több településen több nagy programot visznek. Van hatásos recept arra, hogyan lehet a rosszul működő ügyeket jóra fordítani?

– Tarnabod, Monor, pécsi György-telep, Gyulaj, tatabányai Mésztelep, veszprémi „Pokoli torony", Gyöngyösön a Duranda-telep, Miskolcon a Lyukó-völgy, a Számozott utcák: ezek mind máltai telep programok, mindegyik más és más, de szemléletmód azonos. Veszprémben kilenc éve költöztünk be egy eladósodott és nyomorteleppé vált társasházba, ahol a segítő programok következetese szigorral társultak, és a korábban kezelhetetlennek hitt tartozást évek alatt felszámoltuk. Az előre fizetős mérők nem engednek eladósodni, ha valaki nem fizet, nincs szolgáltatás. Aki nem egyenlíti ki a közös költséget, nem használhatja a liftet.

A legelesettebbeknek fogjuk a kezét, de az előírásoknak érvényt szerzünk. Az egykori Pokoli torony évek során ledolgozta adósságát. Ezt látva Veszprém város vezetése most a Máltai Szeretetszolgálatra bízta a teljes önkormányzati lakásállomány kezelését. Ez óriási bizalom a várostól, és azt üzeni, hogy amit a Pokoli toronyban csináltunk, azt ők sikernek tartják. A legtöbb máltai programnak azonban nincs leírható receptje, nincs olyan módszertana, amit bárhol követni lehetne. Ami közös bennük, a szemlélet, a legfontosabb fogalom pedig a jelenlét.

Ott kell lenni, amennyit csak tudsz, és ha vannak tapasztalataid, van jó csapatod, s valamennyi pénzed, és gyorsan tudsz dönteni, akkor élet költözik a telepre, és valami elindul.

Doros Judit

Fotó: Klívia