Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2016.07.28

A fákkal együtt a demokráciát vágják ki az állam láncfűrészei

ligetvedok---hvg.jpgA Városliget személyes ismerősöm. Ott levegőztettek babakoromban a foltos törzsű platánok alatt, a hetedik kerület betondzsungelében, a Chicagóban, ott volt a legközelebbi játszótér is – a kedvencem a lekoszvadt autógumiból kreált hinta. Ott tanultam lépcsőzni a Dózsa György úti emelvényen, amelyet eredetileg azért építettek, hogy pártunk és kormányunk fontosabb vezetői integethessenek róla május elsején az ünneplő munkásosztálynak.

Végigsétáltam a köveken annak a szobornak a talapzatához, amelynek soha nem tudtam meg a hivatalos nevét, csak ahogy a pesti nép hívta a fák közül kirontó alakot: Hölgyem, a kombinéja! Nagyi mesélte, hogy valaha templom állt a helyén. Oda jártunk imádkozni a közösséggel, ahol felnőttem, ott tanultam érettségire a derékig érő fűben az egyik réten, amit valamiért évekig nem kaszáltak.

Teltek az évek, eltűntek az autógumiból kreált hinták, lebontották az emelvényt, elszállították a Hölgyem, a kombinéját, a parkkal magával senki nem foglalkozott. Helyette megjelent a Felvonulási téren a vaskefének csúfolt ’56-os emlékmű meg az Időkerék, amiben megállt a homok. A Liget meg maradt a használaton kívüli, teligraffitizett, rusnya épületeivel, összetöredezett aszfaltjával, egyre elhanyagoltabban, szégyellnivaló bódésorral és megfizethetetlen éttermekkel.

Örültem a felújítás hírének. Végre! Újra lesznek virágzó növények, víz a patakban, beton helyett szebbnél szebb fák, a bontásra érett épületek helyén pedig sokkal jobbak... és valamivel nagyobbak. Meggyőző volt a Liget-projekt propagandája, a kördiagramok, amelyek úgy ígértek öt százalékkal nagyobb zöldfelületet, hogy ott sokkal többnek tűnt, gyönyörűek voltak a látványtervek, sokáig nem sejtettem semmi rosszat.

Persze hallottam én a tiltakozást, de ahol cselekvés van, ott rögtön kritika is, nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Nem tűnt fel, hogy a terület Zuglótól valahogy átkerült a főváros birtokába, az sem, hogy a tájépítészek tiltakozásul bojkottálták a pályázatot, hogy civilszervezetek újra és újra kifejezték a nemtetszésüket. Nem lehet mindenkinek tetszeni!

Későn kapcsoltam. A tavaszi fakivágásnál. Igaz, én tipikus faölelgető hippi vagyok, mindig is tiszteltem és szerettem ezeket a hatalmas, vénséges élőlényeket, és legszívesebben lombházban élnék. Igen, simogatni szoktam a kérgüket, és beszélek hozzájuk. Amióta megtudtam, hogy alszanak is, még nagyobb gyöngédséget érzek irántuk. Talán ha őket nem kezdik pusztítani, nem kapom fel a fejem, nem kezdek utánajárni a terveknek, nem olvasom el az ellenérveket. Nem tanulom meg a zöldfelület és a zöldterület különbségét, nem nézek utána a valódi szándéknak: a beépítésnek és a turistaforgalom növekedésének. Akkor talán nem válok Liget-védővé. Akkor talán nem veszem észre, hogy az egész nem is a fákról szól.

Amikor annak idején az új Nemzeti Színház épületét az Erzsébet térre tervezték, az akkori ellenzéknek, a Fidesznek két nagyon komoly, megfontolandó érvére emlékszem. Az egyik, hogy a megépítendő színház elzárná a dunai széllel érkező friss budai levegőt a szmogban fulladozó szegény pestiektől. A másik, hogy az amúgy is frekventált belváros helyett a leendő nézőket és a turistákat is újabb helyekre lehetne csalogatni, és ezzel élővé tenni távolabbi kerületeket.

(Más kérdés, hogy hamarabb került a város vérkeringésébe a messzebb fekvő Kopaszi-gát, mint a Művészetek Palotája és környéke, ahova csak egy-egy előadás kedvéért autózik el az ember, aztán keres valami jó helyet a Belvárosban.)

A Nemzeti Színház megépült (most ne beszéljünk arról, milyen lett, mennyire szégyenkezik miatta, aki valaha építészetet tanult), az Erzsébet téri gödröt pedig belakták budapestiek és turisták, lett koncerthelyszín, kiülős fű és beülős kávézó, még víz is olykor a Gödör tetején.

A két nyomós érvet a kormányra került Fidesz elfelejtette. Nem számít, hogy Erzsébetváros számára a Városliget jelenti a levegőt. Nem számít, hogy a turisták amúgy is ellepik a környéket a Hősök tere, a Vajdahunyad vára, a Szépművészeti Múzeum és az állatkert miatt. Akik ellenzékként megvédték a Nagymező utca platánfáit az épülő mélygarázzsal szemben, most szemrebbenés nélkül beszélnek kivágásról és átültetésről – minden szakmai alapot nélkülözve. Nem adtak lehetőséget népszavazásra, és megtámadták a jogszerűen védekező civileket.

György Péter esztéta a verekedő, törvénysértő kopaszok megjelenése után kapcsolt. Van, aki akkor sem, azóta sem. Aki még mindig a 3 D-s látványterveknek hisz, nem a saját szemének. Aki szerint csak pár tucat drogos hippi hőzöng. Van, aki csak közömbös, mert nem a városban lakik. Van, akit meggyőz a projekt mellett aláíró művészek neve.

De vannak, és egyre többen vannak, akik felébredtek. Akiknek nem tetszik a kiemelt kormányberuházás, amibe a sokat emlegetett „magyar embereknek” meg a „magyar családoknak” nem lehet beleszólásuk.

Tájépítész barátom mesélt anno az újgazdag megrendelő fajtájáról, aki sok száz milliót költ a házára, aztán odalök ötvenezer forintot a kerttervezőnek, hogy rakjon ki egy sor tuját. Valami ilyesmi látszik a Liget-projekt esetében is.

A parkfelújítás fodros nagyestélyije alól kilóg az ingatlanbiznisz szőrös lólába. És egyre többen egyre hangosabban kérdezzük meg: cui prodest? Kinek áll érdekében? Ki mozgatja a kopaszok hadseregét? Kinek a számítását húznák keresztül a szakemberek érvei és a civilek tiltakozása?

És egyre többen veszik észre, hogy a fákkal együtt a demokráciát vágják ki az állam láncfűrészei.

Kiss Judit Ágnes

Fotó: Hvg.hu