Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2016.11.01

Az első nő, akit jelöltek az amerikai elnöki posztra

victoria-woodhull-e.jpegBróker, spiritiszta, szüfrazsett és magazintulajdonos is volt az első nő, aki az amerikai elnökválasztások történetében jelöltként indult 1872-ben, pedig még szavazati joga sem volt.

„A nők a törvény előtt a férfiakkal egyenlő elbírálásban részesülnek, ezért jogaikban is egyenlőséget érdemelnek” – adta meg felszólalása alaphangját 1871-ben Victoria Woodhull, amikor a washingtoni képviselőház jogi bizottságában kapott lehetőséget nézetei kifejtésére. A Hillary Clinton jelöltsége kapcsán az amerikai történelem első nő elnökjelöltjeként emlegetett fiatalasszony egyik lelkes támogatójának, a demokrata párti Benjamin Butler szenátornak köszönhette, hogy egyáltalán előadhatta indulatos beszédét – idézi fel a The Guardian brit napilap.

Woodhull az amerikai alkotmány minden állampolgár számára egyenlő jogokat garantáló 14. kiegészítése alapján nem kevesebbet követelt, mint az általános választójog kiterjesztését a nőkre. De nem érte be ennyivel. A beszédén felháborodó képviselők fejéhez vágta: ideje az alkotmány 15. kiegészítésének – amely megtiltja, hogy valakitől a választójogot fajra, bőrszínre vagy korábbi rabszolga állapotára hivatkozással megtagadják – alkalmazása a nőkre, hogy végre kitörhessenek a házasság rabigájából. Az akkor már második férjével élő, 33 éves, kétgyermekes Woodhull azzal zárta forradalmi beszédét, hogy ha a férfiak továbbra is másodrangú állampolgároknak tekintik a nőket, azoknak nem lesz más választásuk, mint a lázadás.

Követelései süket fülekre találtak a bizottságban, ám a fellépése a hírverésre elegendő volt. A dickensi sorsú, gyerekkorát mély nyomorban töltő, ám gyorsan a saját lábára álló Woodhullt a szüfrazsettek nemzeti szövetsége által létrehozott Egyenlő Jogok Pártja 1872 júniusában elnökjelöltjének kiáltotta ki az az év novemberében esedékes elnökválasztásra.

Üzenetértékkel bírt, hogy Woodhull alelnökének a rabszolgaság eltörlésének szószólóját, az afroamerikai Frederick Douglasst nevezte meg. A szökött rabszolga, majd szónok azonban nem vett tudomást erről, és a későbbi győztes republikánus párti jelölt Ulysses S. Grant mellett kampányolt. Woodhull kampányában, ahogy a hetilapjában is, a nemek egyenlő jogai, a monopóliumok megregulázása, a vasutak államosítása, a nyolcórás munkanap, a halálbüntetés eltörlése, az ingyenes egészségügyi ellátás mellett szállt síkra.

Woodhull a pályafutását spiritisztaként kezdte, amit kuruzsló, piti tolvaj apja parancsára űzött kislánykora óta. Az erőszakos családfő rájött, hogy lányának van érzéke a jól fizető jósláshoz és szellemidézéshez. Családja szorításából 15 évesen házasságba menekült. Egy nálánál jóval idősebb orvoshoz ment feleségül, ám alkoholista, morfinista, nőcsábász férjétől, két gyermeke apjától 26 évesen elvált.

Második férje biztatására tért vissza a spiritizmushoz, és lett szüfrazsett. A sors akkor hozta össze őt és húgát, Tennesseet New Yorkban a kor egyik leggazdagabb üzletemberével, a vasútépítéssel is foglalkozó Cornelius Vanderbilttel, akinek megidézték halott testvérét. Ezt követően az iparmágnás állítólag Tennessee szeretője volt, és finanszírozta a testvérpár brókercégét, amely megteremtette a már említett hetilapjuk létrehozásához az anyagi alapot.

A nők egyenjogúságát hirdető magazin volt az első, amely angol nyelven jelentette meg a Kommunista kiáltványt. Brókersége ellenére Woodhull csodálta Marx és Engels munkásságát. A szabad szerelem híve volt, nyilvánosan is hangoztatta, hogy a nőknek ugyanúgy joguk van párjuk megválasztásához, mint a férfiaknak.

Beszédeiben rendszeresen idézett a Bibliából, ám támadta az egyházakat, ahogy mindenféle intézményt, a házasságtól a monarchiáig. Az akkor még tiltott abortuszt viszont azért ellenezte, mert a műveletet barbárságnak tartotta. Öltözködésében merész volt, arra a felháborító erkölcstelenségre vetemedett, hogy láttatni engedte a bokáját. A korabeli sajtó rendszeresen foglalkozott a személyével. A New York-i politikai hetilap, a Harper's Weekly címoldalán 1872 februárjában Sátán asszonyként, fekete ruhás, ördögarcú denevérként örökítette meg Thomas Cast karikaturista.

Az elnökválasztást a börtönben élte át. Rágalmazás és obszcenitás címén három nappal korábban testvérével és második férjével együtt letartóztatták a lapjukban megjelent két cikk miatt. Az egyik a köztiszteletben álló brooklyni lelkipásztort, Henry Ward Beechert – történetesen a Tamás bátya kunyhója szerzőjének, Harriet Beecher Stowe-nak a testvérét – vádolta házasságtöréssel, a másik egy Wall Street-i brókerről állította, hogy tizenéves lánykákat rontott meg. Vádjaikat azonban nem tudták bizonyítani. Egy hónap után végül szabadon engedték őket.

Ez az epizód az elnökválasztás eredményét semmiben sem befolyásolta, Woodhull a kezdetektől esélytelen volt, amit az is igazolt, hogy végül egyetlen elektori szavazatot sem kapott, s még azt sem jegyezték fel, hogy hányan voksoltak rá. Az ügy pikantériája, hogy jelölni sem lehetett volna, az alkotmányban előírt 35. életévét ugyanis még a választás napján sem töltötte be.

Bár lassú volt a folyamat, de Woodhull még megélhette, hogy a nők szavazati jogot kaptak. Az első nőként a republikánus Jeannette Rankin 1917-ben foglalhatta el helyét a kongresszusban. Montanát képviselte, amely a nőket szavazati joghoz juttató első államok egyike volt. Egy év múlva már 40 állam követte a példát, mígnem a nőkre 1920-ban terjesztették ki az általános választójogot. Az elnökjelöltséggel azóta több nő is megpróbálkozott, Clinton azonban az első, aki az egyik nagy párt jelöltségét kivívta.

A presztízsromboló börtönepizód után röviddel Woodhull elhagyta hazáját. Második férjétől elvált, majd 1877-ben húgával Nagy-Britanniába költözött, ahol harmadszor is férjhez ment, ezúttal egy bankárhoz. Az elnökjelöltséggel a tengerentúlról még két ízben próbálkozott, reménytelenül.

Az egyenjogúság amerikai élharcosa élete végén sem tagadta meg önmagát: az első nő volt, aki autót vezetett a szigetországban, Humanitarian címmel magazint adott ki, az első világháborúban a Vöröskeresztnél végzett önkéntes munkát, jótékonykodott egészen 1927-ig, 88 évesen bekövetkezett haláláig. Emlékét leginkább a róla elnevezett etikus vezetéstudományt oktató nonprofit New York-i intézet őrzi.

Tálas Andrea